Kortárs régiek

Nemcsak a közgondolkodásban, hanem az egyetemi tanszékek rendszerében is megmutatkozik az az alapvetés, hogy létezik régi irodalom és modern irodalom. Eszerint a régi magyar irodalom „az irodalomtörténeti közmegegyezés szerint a magyar írásbeliség kezdeteitől a modern irodalmi rendszer és intézmények kialakulásának időszakáig tart”, ami ezután történt a magyar irodalmi intézményrendszer kialakulásának korától az úgynevezett irodalmi modernség kezdetéig: a XIX. század végéig, majd a XX. században, a Nyugat és az ahhoz kapcsolódó, azzal párhuzamosan futó irodalmi irányzatok megjelenése, a század második felének magyar irodalma, illetve a kortárs magyar irodalom – mintha már külön történet volna. A „régimagyarosok” nemcsak mai értelemben vett szépirodalommal foglalkoznak, az ő „érdeklődésük kiterjed a tudományos és a használati irodalomra is: liturgikus szövegekre, történeti művekre, naplókra, útleírásokra, prédikációkra, alkalmi versekre stb.” – emellett a „régi magyar irodalom kutatásának, hagyományosan igen sok a művelődéstörténeti vonatkozása.” A „régimagyarosok” sokkal közvetlenebb kapcsolatban vannak a történettudománnyal, az ő területükön még ma is gyakrabban előfordul, hogy egyes műveket történeti kontextusba helyezve vizsgálnak, míg a modernebb irodalommal foglalkozók sokkal inkább hajlamosak arra, hogy külön kezeljék az életműveket és a szerző történeti figuráját.

A félév során megkíséreljük a korszakoláson alapuló irodalomszemléleti paradigmát (régi magyar irodalom, XVIII-XIX. századi magyar irodalom, modern magyar irodalom) mint rendezőelvet újragondolni. Mindehhez „az első magyar költő”, Balassi Bálint költészetét fogjuk segítségül hívni.